A Mi kismamánk blogja

Ma délután a nővéreméknél ebédeltünk. Nagy családi összeröffenés volt. Volt eszem-iszom, dínom-dánom grillezéssel, sütivel, fagyival és gyümölcs-költeményekkel.

Mindenki, itt értem a családban izgő-mozgó összes gyereket is, minden fogásból élvezettel és rendben evett, kivéve az én pici kislányomat, aki többszöri kérésre sem volt hajlandó mást fogyasztani, csak fagyit.

Én ettől nem estem kétségbe, mert úgy gondolom, hogy a gyerek, ha éhes, akkor kér enni. Legalábbis ez nálunk így működik. Természetesen, ha nem vendégségben vagyunk, hanem otthon, akkor van reggeli, ebéd, vacsora (kötelező jelleggel), és esetleg, ha látom, hogy nagyon enne közben valamit, akkor egy kis tízórai vagy uzsi. De más a helyzet, ha vendégségben vagyunk.

Szerintem az egy gyerek számára nem arról szól, mint nálunk felnőtteknél, hogy körbe üljük az asztalt és eszünk, amíg a szemünk előtt kaja van, hanem sokkal inkább a szórakozásról, szaladgálásról, más játékainak a megismeréséről.

Tudom, hogy sok ember szenved attól, hogy meg akar felelni a társadalom által ránk kényszerített elvárásoknak, vagyis, hogy a gyerek jól nevelt emberke módjára szépen egye végig a menüsort, egyenes háttal ülve a széken, a kést és villát helyesen használva, annak érdekében, hogy a szülő feszíthessen a vendéglátók előtt, hogy „látjátok milyen szuper anya vagyok, és milyen szuper gyerekem van”. De én ezt elhibázott dolognak tartom.

Persze nem azt állítom, hogy nem kell nevelni a gyereket, de nem gondolom, hogy állandó rendszabályozással kellene ezt elérni. És főként nem vendégségben. Szerintem ez akár szorongáshoz is vezethet. Úgy gondolom, hogy a példamutatás sokkal hatékonyabb módszer, mint a szavakkal történő nevelés. És kényelmesebb is… ;-)

Vegyük csak példának a mai ebédet. Rékus hintázott, én ettem. Rékus műanyag dínókkal játszott, én ittam. Rékus fel-alá rohangált a kertben, én dumcsiztam a felnőttekkel. :) Jó-jó-jó, nyugi…. ezt nem kell halálosan komolyan venni.

Nekem is vannak kétségeim, és én sem tudok hátradőlni és az asztalra feltett lábakkal nézni, amint a gyerekem elkanászodik. Ez főképp a „mit egyen a gyerek?” kérdéskör tekintetében van így.

Sajnos nekem is sokszor fejtörést okoz, hogy mit is főzzek. Na nem azért, mert nem vagyok kreatív és nem tudok újabbnál újabb fogásokat kitalálni, hanem azért mert hiába találok ki finom és egészséges ételeket, ha azt a gyermekem nem akarja még meg sem kóstolni. Kénytelen vagyok biztonsági játékosként az egészségtelennek titulált tésztaféléket, sült husi-krumpli kombót és persze a kihagyhatatlan tejbegrízt főzni, ha azt akarom, hogy legyen a kis pocakjában valami… és közben sírok, hogy „miért?”.

Az én kis cicám miért nem eszi meg a zöldséget? Miért nem eszi meg a gyümölcsöt? Miért nem eszi meg a főzeléket? stb… És most biztos sokan azt mondják, hogy azért nem, mert rosszul nevelted…. mert pici korában nem etetted helyesen… mert biztonsági játékos vagy és inkább választod a kényelmes utat, minthogy megharcolj a gyerekeddel az egészséges ételek fogyasztása érdekében.

Szóval mindezen olvasóknak üzenem, hogy Réka majdnem két éves koráig minden gyümölcsöt, zöldséget megevett. Imádta a főzeléket. És egyszer csak úgy döntött, hogy mostantól nem eszi meg. Én hosszú hónapokig küzdöttem - persze csak finoman, mert tényleg az a véleményem, hogy az erőltetéssel csak ártok - , hogy Réka megegyen mindent. Pl. úgy, hogy pálmafát készítettem banánból, kiwiből, vagy a vajas kenyérre arcot alkottam, aminek a szája kápia paprika, a szeme pedig uborka volt. De nem működött. Ő azt ette meg, amihez gusztusa volt.

Azt olvastam valahol, hogy a gyerekeknél teljesen természetes, hogy amit egy ideig imádtak, azt egyszer csak megutálják, és fordítva, de ez nem tart sokáig. Nálunk gyümölcs-zöldség terén ez már lassan egy éve tart. Meddig?

Mi nagyon sok gyümölcsöt és zöldséget fogyasztunk. Miki kezében is folyton banán-alma, répa-uborka és társai figyelnek. Réka mégis hárít. Van valakinek valami ötlete, hogy mit tegyek? De nem a „hú, de egészséges kajákat csinálok és a gyerekeim mind megeszik” blogokon már unásig ismételt frázisokkal, hanem valami újjal és hatékonnyal.

Olyan valaki írjon, aki ugyanebben a cipőben járt és megtalálta a megoldást a problémára. Mert nem akarom elhinni, hogy csak én szenvedek ettől, és a világ összes gyereke boldogan majszolja a sóskafőzeléket vagy épp gyümölcssalátát.

Szóval, kedves anyukák, kérlek, segítsetek!

Előre is sok köszi!

Puszi!

Vanda

Kedves Anyukák, Kismamák!

Szörnyen restellem, hogy az utóbbi időben így eltűntem! Napokba telne, hogy indokaimat felhozzam, így inkább hanyagoljuk ezt és csapjunk bele a közepébe. A napokban olvastam az egyik legolvasottabb női magazin online felületén ajánlott blog bejegyzését, ami írásra késztetett.

A cikk arról szól, hogy a mai kisgyerekes anyukák milyen ledér életmódot folytatnak. Hogy elkerüljem a vulgaritást, itt most finoman fejeztem ki magam, a blogon a „K” betűs szó szerepel. A cikk írója azzal indokolta állítását, hogy a mai fiatal anyukák a gyerek megszületése után túl nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy hogyan néznek ki. Az író szerint túl sokat foglalkozunk azzal, hogy mennyire feszes a mellünk és a fenekünk szülés után és hogy mikor nyerjük vissza az eredeti alakunkat, pedig innentől kezdve nincs más dolgunk, minthogy kizárólag a férjünknek tessünk, amit viszont ne külső dolgokkal érjünk el (mint pl. magassarkú cipő, vagy szexi ruhák), hanem a neki nyújtott szeretettel, odaadással és figyelemmel.

A cikk olvasása során egyre jobban sokkolt a kedves író – hölgy – naivitása, szűklátókörűsége, maradisága, bigottsága. Egyszerűen nem értem, hogy miképp lehet összekeverni a ledérséget azzal, hogy az ember ad magára, sportol, nőiesen öltözködik, stb. a gyermeke(i) megszületését követően is.

Egy nőnek véleményem szerint nem csak az a feladata, hogy gondoskodjon a családjáról, nevelje a gyerekeit, süssön-főzzön otthon, és - ahogy nemrég egy régi ismerősöm mondta - slampos és főzelékszagú legyen, hanem az is hogy továbbra is nő maradjon a saját, a férje és a gyermekei örömére. Természetesen létezik határ az egészséges ápoltság és a természetes szépséget elcsúfító, túlzó szépítkezés között, de még ebben az esetben sincs senkinek joga más felett ítélkezni.

Régi mondás és mennyire igaz, hogy csak boldog, kiegyensúlyozott és önmagával elégedett anyukának lehetnek boldog gyermekei. Ehhez szükséges a külső és belső megelégedettség. Mindenkinek kényelmesen kell éreznie magát a saját bőrében. Lehet ezt egyébként több kiló túlsúllyal együtt is megélni, az nem feltétlenül jelent ápolatlanságot, és egy ducibb hölgy is tud csinosan öltözni és magassarkút viselni…

Én az utóbbi napokban például kipróbáltam a rádióban agyon reklámozott vibrációs tréninget. Az egész „edzés” 10 percet vesz igénybe (!!!), ami kisgyermekes anyukák részére több, mint ideális. Először számomra is a rövid időtartam volt a legvonzóbb, de kb. a hatodik alkalom után kezdtem észrevenni, hogy a mi legnagyobb ellenségünk, a cellulitis kezd halványodni, és egyre feszesebb vagyok a kényes területeken. Halleluja!!! J Most mit csináljak…. ledér vagyok…. :-D Szóval folytatom a munkát, mert akár tetszik, akár nem, én szeretnék nemcsak odaadó, szófogadó és alázatos felesége lenni a férjemnek, hanem vonzó és csinos felesége is!

Az én boldogságom pedig ráragad a gyermekeimre is! Nézzétek csak:

Sok puszi!

Vanda

BUÉK!!! Hihetetlen, hogy hogy repül az idő két gyerek mellett… Már 2013-at írunk, Miki lassan három és fél hónapos, Rékus igazi nagylány és én is vénültem jó pár évet az elmúlt hónapok megpróbáltatásai miatt.

Nem szeretnék senkit sem elrettenteni egy második gyermek vállalásától, de ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek először gondolnánk. Félreértés ne essék, nem a kisebb baba okozza a nehézségeket, hanem a nagyobb, akinek – egyáltalán nem meglepő módon – sokkal nagyobb változást hoz a kistestvér, mint amire fel lehetne készíteni őt. Érthető módon nem érti, hogy miért nem kap annyi figyelmet, mint korábban. Ezért megtesz mindent (sírás mindenért, hiszti), hogy a figyelmünket ráfordítsuk.

Én úgy gondoltam, hogy Réka semmilyen változást nem fog érezni a kistesó érkezésével, hiszen a pici úgyis „csak” eszik-alszik, így ugyanannyi időm marad Rékára, mint korábban. De rosszul emlékeztem.
A pici csak az első pár hétben eszik-alszik, utána egyre többet van ébren, igényli a figyelmet, a társaságot, és ezt úgy adja tudtunkra, hogy sírdogál.

A nagyobb gyerek pillanatok alatt rájön, hogy ha figyelmet akar magának, akkor neki is sírnia kell, vissza kell mennie pici baba-üzemmódba. Nálunk erre még rájön az is, hogy Réka nagyon öntudatos, így mindig jobban tudja, hogy minek is kellene történnie. Sőt, mindegy, hogy mit javasolunk neki vagy kérünk tőle, mindenre az első szava az, hogy „Nem”. Ha kakaóscsigát (a kedvencét) kínálom reggelire, akkor is először rávágja, hogy nem szereti, és csak később kap észbe, hogy hűűű de finom is az.

Ez még így talán nem is tűnik annyira durvának, de ha elmondom, hogy az esti lefekvés most már kb. másfél órás elfoglaltság, illetve, hogy Réka miatt éjszakánként 3-4 alkalommal kell felkelni, mert folyton a mi ágyunkba szeretne bebújni, talán már kezdi mindenki érteni, hogy miért állítom, hogy igencsak megviselt vagyok.

Persze nem akarok én panaszkodni, hiszen mindezeken túl, hihetetlen boldogságot nyújtanak a gyerekek.

Réka most először találkozott a Mikulással. Nem állítom, hogy nem félt tőle, de azért mikor kiderült, hogy a Mikulás csomagjában csoki és mindenféle ajándék is lapul, azonnal megkedvelte őt, sőt megállapította, hogy a Mikulás „cuki”. Annyira édes volt, amilyen izgalommal nyitotta ki a csomagokat, alig bírtuk leállítani, hogy csak azokat a csokikat csomagolja ki, amiket valóban meg is eszik.

A Karácsonyra már előre treníroztuk a gyereket. A kellemes része az volt, amikor a gyerek-istentiszteleten Rékus karácsonyi dalokat tanult és elmesélték neki, hogy a Karácsony ünnepe az ajándékokon túl miről is szól. A kellemetlenebb része az volt, mikor jó öreg szüleinktől tanultak szerint, mi is azzal fenyegettük a gyereket,  hogy ha nem lesz jó kislány, akkor a Jézuska nem hoz majd semmilyen ajándékot. Most egy pszichiáter biztos megmondaná, hogy a gyereket sose zsaroljuk, mert abból csak rossz sülhet ki. Én speciel nem érzem magam lelki sérültnek amiatt, hogy a szüleim ezzel próbáltak meg ráncba szedni.

Karácsony napján ott feszítettünk a templomban, mint büszke szülők, mikor Rékus az ovisokkal együtt fellépett a karácsonyi műsorban. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fellépés abból állt, hogy az apukája kezét fogva és a másik kezén a pici ujját szopva, hallgatta a többi gyerek éneklését. De sebaj, már az is nagy dolog, hogy kimert állni a gyülekezet elé. Otthon már annál inkább fújta a karácsonyfa előtt a „Kiskarácsonyt”.

Én úgy érzem, hogy ez volt az első olyan Karácsonyunk, amikor Rékus igazán örült a fának és izgalommal bontogatta az ajándékokat. És annyira édes volt, hogy azonnal el is kezdett velük játszani, így egy-két apróság kibontása Szentestéről átcsúszott Karácsony első napjára. Miki viszont a karácsonyi ünneplés nagy részét átaludta. De hát végülis neki pontosan ez volt a feladata.

A Szilveszter esténk úgy telt, mint bármely más éjszakánk, azzal a kivétellel, hogy este fél 6-tól már beindult a petárda-, tűzijáték áradat, így Rékust még annál is nehezebb volt lefektetni, mint normál esetben. Szegénykém úgy félt a sok durrogtatástól, hogy folyton kiszaladgált a szobájából. Mikinek viszont meg sem kottyant a nagy partizás, így legalább miatta nem kellett izgulnom egy pillanatig sem.

A baráti körünkből egyébként sokan nógattak azzal, hogy ne szottyadjak otthon, hanem inkább menjek velük bulizni a szilveszteri partiba, de bevallom, hogy én idén egyáltalán nem vágytam semmilyen bulizásra. Egyrészt nem lett volna szívem otthagyni a két kisgyereket, főként Mikit, hiszen annyira pici még. Másrészt viszont praktikus okokból sem akartam hajnalig dajdajozni a barátokkal, hiszen egyik gyereket sem hatotta volna meg az, hogy „bocsi, de most hagyjatok aludni, mert előző este buliztam”. Majd jövőre…..

Ha bárkinek bármilyen praktikus tanácsa van a nagyobb gyerek lelkének megnyugtatása terén, vagy egyszerűen csak vicces vagy tanulságos története van, az mesélje el, nagyon kíváncsian várom!

Puszi Nektek!

Vanda

Ha egy szóval szeretném összefoglalni az elmúlt egy hónap eseményeit, akkor csak annyit írnék, hogy „Huh”. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azért nagyon reménykedtem benne. :-)

Nem is olyan egyszerű összehangolni egy 2 éves és egy újszülött programjait. Mert a jó öreg Murphy örökérvényű törvénye szerint mindkét gyerkőc egyszerre éhes, egyszerre kakil be és egyszerre igényli – jobban mondva követeli - anyuci figyelmét. Jó pár napba beletelt, mire rájöttem, hogy egy módon tudom épp pszichével megúszni: ha lazábban veszem a dolgokat. Nem tudok kettészakadni, így az a gyerek élvez prioritást, amelyik hamarabb jelzi a problémáját, és megpróbálom azt teljes odaadással és figyelemmel megoldani. Vagyis próbálok nem jobbra-balra kapkodni. És jelentem, hogy ezt egyre ügyesebben teljesítem!

Az éjszakák egyelőre elég kevés alvással telnek, habár Miki csak „egyszer” ébred fel szopizni. Az egyszer-t azért tettem idézőjelbe, mert a szakemberek véleménye szerint kel fel egyszer. Az én véleményem szerint a hajnali 5-fél6 közötti ébredés igenis még az éjszakához tartozik. És Rékuska mostanában átszokott a 6-fél7 közötti ébredésre, így számomra az alvásnak kb. 5 órakor vége is szakad. A karikák így egyre mélyebbek a szemem alatt… :-( Nem is értem, hogy miként bírják egyes anyukák, akiknek a babájuk óránként ébred… esetleg állva is tudnak aludni.

Egyébként meg kell jegyeznem, hogy hihetetlen szerencsés vagyok, mert a Jó Isten a legtündéribb gyerekekkel áldott meg. Számomra például ismeretlen a testvéri féltékenység (és ezt most lekopogom). Rékus az első pillanattól kezdve óriási szeretettel fordult a kis öccséhez. Ha meglátja Mikit, azonnal szalad hozzá, játszik vele, puszilgatja, énekel neki, dédelgeti. Pedig annyit olvastam arról, hogy Réka miként sérül a legkevésbé a kistestvér érkezése miatt, és hogy mit, hogyan kell csinálnom, de ezekből a praktikákból semmit nem kellett hasznosítanom. Persze Miki a napjai nagy részét alvással tölti, így nem is zavarja Rékát a megszokott kis életében, hacsak nem úgy, hogy én most nem tudok annyi időt vele foglalkozni, mint eddig. De a kieső időt próbáljuk a család többi tagjának figyelmével kipótolni, így Rékusnak gyorsabban telik az idő és kevésbé tűnik fel neki a hiányom.

Azért hozzáteszem, nem könnyíti meg a helyzetünket az sem, hogy Rékus belelépett a hisztis gyerekkorba. Meggyőződése, hogy mindenhez ért, mindent jobban tud, és komolyan feszegeti a határokat. Nem akarja megenni az elé tett ételt, nem akarja, hogy tisztába tegyem, nem akar felöltözni, nem akarja, hogy a haját copfba kössem, nem akar fürödni menni és lefeküdni. A felsorolásnak persze nincs se vége, se hossza. Böngészgettem a neten, hogy mit is tehetnék a hiszti rohamok ellen, de egyelőre még nem kaptam meg a választ. Jellemzően azt javasolják, hogy ne vegyük figyelembe a követelőzést, hanem következetesen ragaszkodjunk az eredeti elképzelésünkhöz, illetve a gyerek megnyugtatását, ölelgetését javasolják. Nem tudom, miként érhetném el azzal, hogy ölelgetem Rékát, hogy megegye a zöldséget… :-) Most persze csak vicceltem. A következetesség ötlete nagyon közel áll hozzám és próbálom is tartani magam hozzá, de elég idegesítő tud lenni, hogy a következetességemre visítás és sírás a válasz. Főként akkor, ha a Miki éppen alszik.

Ha valakinek van valamilyen hasznos ötlete, amivel a hisztirohamokat meg tudnám fékezni, írjon nekem! Várok minden felvetést!

Puszi!

Vanda

2012. szeptember 27-én gyönyörű napsütéses napra ébredtünk Rékával. Előkotortuk nyári ruháinkat és a szabadban töltöttük az egész délelőttöt. A szülés minden előjelének hiánya miatt magamban már napokkal korábban belenyugodtam, hogy pici fiúnk, Miklós – akinek nevében nagy kín-keservvel bírtunk a férjemmel megegyezni  – nem szeptemberi, hanem októberi baba lesz.

Rékussal megebédeltünk és mindketten álomra hajtottuk fejünket. Aztán délután 3-kor erős alhasi fájdalomra ébredtem. Nem értettem, hogy mi történik. Nyolc perc múlva újra éreztem azt az intenzív fájdalmat, és ha lehet, akkor még erősebben. Ekkor elkezdtem gyanakodni, hogy itt valami nagyon készül. A fájások egyre gyakoribbak és egyre továbbtartóak lettek, így négy órakor felhívtam a nőgyógyász édesapámat, hogy nem akarok nagyon butának mutatkozni az orvosom előtt, így inkább csak őt kérdezném meg, hogy „lehet, hogy szülök?”. Még a telefonon keresztül is éreztem azt az izgalommal teli, boldog mosolyt, ami átfutott apukám arcán. Ez felért egy „igen”-nel.

Öt órakor már a szülőszobán feküdtem és ott csipogott mellettem a CTG, egészséges szívhangot és gyakori, erős összehúzódásokat mutatva. De én már tudtam, hogy hiába a gyakori és erős fájdalom, én sajnos természetes módon nem fogom tudni megszülni Mikit. Amikor Rékust szültem, sokáig próbáltam kinyomni őt, mire egyértelművé vált, hogy nem fog menni. Császármetszésre került sor, mivel nem akart Réka feje beleilleszkedni a szülőcsatornába. A műtét közben kiderült, hogy gyenge a méhizomzatom és vékony a méhfalam, emiatt nem tudtam természetes úton világra hozni Rékust. Ez most sem volt másként. Viszont az orvosom azt mondta, hogy sajnos meg kell engem is és a pici fiúcskát is szenvedtetni egy picit, hogy a baba fel tudjon készülni a világrajövetelre. Így csak fél7-kor mentem be a műtőbe, de a saját lábamon, kb. 1 perces fájásokkal. Nem mondanám, hogy az volt életem legkomfortosabb pár perce.

A műtét során mindenki nagyon kedves volt velem. Folyamatosan mondták, hogy éppen mi történik velem. De egy percig sem volt félelmetes. Épp ellenkezőleg, hihetetlen izgalmas volt. Amikor pedig Miki felsírt, a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Odahozták nekem és elámultam a gyönyörűségétől. Sajnos hamar elvitték tőlem, mivel nekem még össze kellett varrni a hasamat és kaptam egy kis altatót is műtét után, mert a spinális érzéstelenítés miatt erősen remegni kezdtem. Nem kell megijedni, ez teljesen természetes „mellékhatása” az ilyen érzéstelenítésnek, Rékus születése után is így volt.

Két órával a műtét után hozták Mikit újra hozzám, akkor már mohón elkezdett szopizni. Nagyon életrevaló kisfiú volt már akkor is, amit azóta nap, mint nap bizonyít. A műtét után egyébként órákig mozdulni sem tudtam, az éjszakai alvás is elég nehézkesen ment, de az egész semmi sem volt a másnapi felkeléshez képest. Olyan fájdalmaim voltak, hogy muszáj volt fájdalomcsillapítókat kérnem és mozogni is csak úgy tudtam, hogy az egyik kedves, segítőkész ápolónőre támaszkodtam. Ő vitt ki a mosdóba, zuhanyozott le engem, öltöztetett fel. Egyszóval az alapvető higiéniás szükségleteimet sem lettem volna képes elvégezni nélküle. Ez nagyon váratlanul ért, mivel Réka születése után másnap már hetykén jártam-keltem a kórházban. Ezt vártam most is, de utólag mindenki a világ legnagyobb természetességével közölte velem, hogy a második császár mindig jobban fáj. Jaaaaa, köszi. Persze ha előbb szólnak, akkor sem tudtam volna erre felkészülni, de akkor is….

Ma már itthon vagyunk és próbáljuk kialakítani mindennapjainkat, de erről részletesebben majd a következő bejegyzésemben.

Addig is kitartást minden várandós kismamának, nemsokár eljön a nagy nap és Ti is megtapasztalhatjátok, hogy a születés és a pici babátok az élet legnagyobb csodája!

Sok puszi!

Vanda

Múlt héten szombaton hivatalosak voltunk a Babaszafari új üzletének (13. kerület, Váci út 95.) megnyitójára.
Bevallom, hogy én már a nyitást megelőzően bekukkanthattam a kulisszák mögé, és teljesen le voltam taglózva az üzlet méretétől, a bejárat impozáns mivoltától és azoktól az ötletektől, amikkel más babaüzletekben még nem találkoztam, így a babakocsi teszt pályától és nem utolsó sorban az igen csak praktikus szoptató és pelenkázó szobától.

Nagyon vicces volt látni, és meg is lepett nagyon, hogy pont az a bababútor került a kirakatban kiállításra, amit mi a pici fiúcskánknak választottunk ki. (Amit azóta mi meg is kaptunk, össze is raktunk, és ami.  minden alkalommal a kisszobába lépve határtalan örömmel tölt el!) Egyszóval tudtam, hogy a szombati nyitó buli minden szempontból egy élmény lesz.

Aztán szombaton kissé borongós reggelre keltünk, kimentünk a kertbe és dideregve szaladtunk vissza a mindössze 17  ͦC-os „fagyból”. Kicsit kétségbe estünk, hogy most akkor mi is lesz a beígért sok kültéri programból – ugráló vár, dal felismerő játék, a színpadon táncbemutató, csúszda -, amiket Rékusnak előre beharangoztam. Azért csak felkerekedtünk és 10 órára pontban ott voltunk a nyitásra.

Az üzlet telis-tele volt új termékekkel, Rékát konkrétan alig bírtam leállítani. Mindent ki akart próbálni. Összegyűjtötte az összes plüss állatot, amiket előszeretettel ültetett be a kisebb méretű babakocsikba, hogy majd ő elviszi őket sétálni. Be akart feküdni minden kiságyba, kipróbálta a kisfoteleket, fel akart mászni az etetőszékekbe, én meg alig bírtam tartani a tempót vele.
Ekkor szólt az egyik kedves eladó, hogy a rossz időre tekintettel sajnos az emeletre kellett a programokat költöztetni, de fent a játszóházban babajátékokkal, édes és sós harapnivalóval, ásványvízzel és rostos italokkal várják a játszani és szórakozni vágyó vendégeket.

Odafent már sok gyerek pedálozott a kismotorokkal, mini-trambulin, kisbusz, gyurma, kifestő, logikai játékok, építőkocka várt bennünket, és Rékus szempillantás alatt elvegyült a gyerekek között és kb. 3 órán keresztül abba sem hagyta a játékot.
Csak akkor pihent meg egy picit, amikor az Erika C Dance School diákjai tartottak egy nagyon kedves bemutatót, illetve Magic Mike kápráztatott el bennünket „varázslói ismereteivel”. Ez utóbbit egyébként szerintem én jobban élveztem, mint a gyerekem. Max. fél méteres távolságból mutatott be olyan bűvészmutatványokat kártyával, kendővel, pénz érmével, amiktől teljesen elámultam. Alapvetően nem vagyok egy ámuldozós típus, de ez tényleg fantasztikus volt.
Rékus egyébként kapott egy cicás „tetoválást” is a karjára. Ilyen nyugisan azt hiszem még sohasem ült egy helyben, mint amikor a nagy mű készült. Azt hiszem ezt nekem is meg kellene tanulnom…

A játszóházban egyébként összetalálkoztam a megnyitó sztárvendégeivel is, Majkával, Hajnival (közismertebb nevén Dundikával) és a kisfiúkkal Mariánnal. Nagyon aranyosak és közvetlenek voltak, tök jól eldumáltunk a kisgyermekes szülők életéről, megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, vagyis egyszerűen csak a kisgyerekes szülők között megszokott kötetlen csacsogást folytattunk. 

Délután kettőkor, élményekkel gazdagon hazaindultunk, és csak otthon jöttem rá, hogy semmit nem vásároltam az üzletben, pedig vittem magammal a babakelengye listámat.
Sebaj, majd most hétvégén bepótolom az elmaradásomat, Rékus úgysem hagy békén, folyton a bababoltba akar menni… 

Apukák vs. pelenkák

A minap összefutottam egy régi ismerősömmel, akivel alaposan átdumáltuk a várandósság és az anyaság témakörét. Szóba került az is, hogy nálunk gyakran előfordul, hogy a férjem teszi tisztába Rékust, legyen szó kis- vagy nagydologról.
Ismerősöm teljesen elképedt és kérdezte, hogy mi a titkom, hogy a férjemet ilyen „piszkos munkára” is rá tudom venni. Én nem tudtam hová tenni a csodálkozását. Természetesen respektálom, hogy a férjem foglalkozik a közös gyerekünkkel, de másrészt ezt teljesen természetes dolognak tartom.

Nem gondolom, hogy egy nagyon liberális személy lennék, sőt család dolgában inkább konzervatív, de azért feltenném a kérdést: Ki és mikor véste kőbe azt a sokak által még mindig fennen hangoztatott szabályt, hogy a gyermeket kizárólag az anyukája, vagy a család valamely nő tagja teheti tisztába? Az apukája miért nem? Mi az, ami a pelenkázást, ne adj Isten a gyermekgondozást, olyan tevékenységgé avanzsálja, amely a férfiak számára tabu?

Nekem speciel semmi különöset nem kellett tennem azért, hogy a férjem kicserélje a gyerekünk kakis pelenkáját, azon túl, hogy esetleg megkértem rá. És tudom, hogy az én édesapám is kicserélte az én pelenkámat, mégpedig örömmel. És biztos vagyok abban, hogy sok millió férfi megteszi ezt a saját gyerekéért… mert félreértés ne essék, ezt nem az anyukák kedvére teszik a férfiak, hanem a saját és gyermekük kedvére.

Mellesleg kicsit bántónak is tartom azt, hogy ennyire oda kellene lennem attól, hogy a férjem kicseréli a kakis pelust. Őt piedesztálra állítjuk egy ilyen természetes dologért, én viszont szégyelljem magam, hogy „helyettem a férjem végzi el a dolgomat”?

 
Szerintem a pelenka kicserélése ugyanúgy a szülő-gyermek közötti kötődés kialakításának eszköze, mint a közös homokozás, rajzolás, kirakózás. És megkockáztatom, hogy sok apuka nemcsak a pelenkázás terhe alól vonja ki magát a fentebb jelzett „tradícióra” hivatkozva, hanem a most felsorolt tevékenységek alól is. És nagyon szomorú, ha ez így van… hiszen akkor miért vállalnak gyereket? Azért, mert – szintén - a hagyományok ezt várják el tőlük?

 
Ebben a témában nagyon messzire elmehetnénk… Az tuti, hogy én azon az állásponton vagyok: Van annak a gyereknek apukája is, aki ugyanúgy felelősséget vállalt érte a fogantatáskor, mint az édesanyja, és bocsi, de ez feladatokkal is jár. És akkor már végezzük örömmel, nem?

Szóval pelenkázás terén le a tradíciókkal!!! Apukák! Tegyétek tisztába gyerekeiteket! És meglátjátok, lehet büdös, és lehet levakarhatatlan, de valahogy mégsem gusztustalan… Ilyenkor is lehet mondókázni, énekelni és nagyokat nevetni, és a végén még büszkék is lehettek arra, hogy milyen jó szülők vagytok!

 
Kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is! Ti mit gondoltok az apai kötelezettségekről? Vajon mikor kezdődik az apai szerepvállalás és az miből áll?

 
Mennem kell, Rékus bekakilt….. :-)

Puszi!

Vanda

Két héttel ezelőtt összeverődött a „kis” családunk (nagyszülők, sógornők és sógorok, valamint Rékus unokatesói) és megindultunk csapatostul az Adria felé.
Mi a férjemmel kitaláltuk, hogy éjszaka utazunk, így megússzuk a dugót, a melegben történő kocsikázást, és még a Rékus is végig fogja aludni az 500 km-es utat, ami igen csak megkönnyíti az utazást. Így hajnali fél háromkor neki is vágtunk az útnak. Az első két dolog rendelés szerint be is jött, de Réka, mintha 12 órát aludt volna éjszaka, egész úton csak csacsogott, mondókázott és folyamatosan programmal látott el bennünket. Az 500 km-es utat, ami végig autópálya volt, kb. 9 óra alatt tettük meg, mivel minden harmadik játszótéren meg kellett állnunk hintázni egy picit, vagy egyszerűen csak futkározni egy nagyot. Most utólag már csak mosolygok rajta, de akkor kialvatlanul, hulla fáradtan, nem az autópálya melletti benzinkutak látványára vágytam, hanem egy kis szundira a tengerparton.

Úgyhogy nem javasolhatok mást ezek után Nektek, minthogy inkább aludjátok ki magatokat és kipihenten szórakoztassátok a gyereket út közben. Készítsétek be az autóba a kedvenc játékai garmadát, könyveket, kirakókat, a CD-lejátszóba a „Gyerekdalok Összes”-t és hajrá! :-)

 
Egyébként még indulás előtt kicsit izgultunk, hogy milyen idő vár majd ránk, mert az időjósok esőt és hideget prognosztizáltak, így én a Rékának mindenféle ruhaneműt összepakoltam, épp csak a tundrabugyit nem. :-)
De kár volt 6 tonnányi ruhaneműt vinnünk, mivel egész héten 32-35 fok volt, szikrázó napsütés és lágy szellő fújdogált a parton. Egyszerűen tökéletes volt minden. És elég volt 3 ruha is… :S

 
Végül csak megérkeztünk Crikvenicaba és birtokba vehettük a kis apartmanunkat. Nagy lakomával és még nagyobb fürdőzéssel ünnepeltük meg a szerencsés megérkezést. Az igazat megvallva idén nem vittük túlzásba a kulturálódást, konkrétan minden napi programunkat a nagy étkezések és a tengerben való pancsolás tette ki. De így volt tökéletes. A szállásunk kb. 350 m-re volt a tengerparttól, így még délutáni sziesztára is volt lehetőségünk.

 
Mi egyébként úgy választottuk a célállomást, hogy a tengeren legyen sziklás-kavicsos part is a nagyobb gyerekek szórakozása végett, és legyen homokos part is, hogy Réka is élvezhesse a fürdőzést. Persze mi is szórakoztunk a kavicsos parton, és a kihaltabb részeken ment a kavics dobálás ezerrel. De azért a homokos part vitte el a pálmát!

 
Végre megtapasztalhattam – Rékus unokatesói révén - azt is, hogy milyen az, amikor az ember gyermekének van egy nagyobb tesója is, és örömmel konstatáltam, hogy ahol több a gyerek, több a játék, és a szülőnek pedig több a szabadideje. :-) Szóval még kb. másfél-két év és az én gyerkőceim is így fognak majd viháncolni együtt, amíg én megfőzöm a vasárnapi ebédet. El sem tudom mondani, hogy mennyire várom már!

 
Ugyan már egy hete hazajöttünk, és a szokásos mókuskerékbe való visszatérés már leszívott pár egységet az elemeimből, de ez az egy hét strandolás, hála a nagyszülőknek és a család többi tagjának is, hihetetlen kikapcsolódást és feltöltődést jelentett számomra. Én mindenkinek ajánlom, hogy ha eddig még nem tette, idén nyáron szánjon egy hetet a családjára akár bel-, akár külföldön, verbuváljon össze minél több gyereket és próbáljon meg kikapcsolódni, mert nemsoká itt az ősz!

Írjatok, kérdezzetek bátran akár a nyaralással, akár mással kapcsolatban!

Sok puszi!
Vanda

Sziasztok!

Kicsit lemaradtam a blog írással – bocsi - annyi minden történt velünk az elmúlt hetekben. Mindenről beszámolok szépen, lassan, csak győzzétek kivárni! ;-)

Először is varázslatos kirándulást tettünk a pocakomban. Bekukkantottunk a picikéhez, megnéztük, hogy hogy érzi magát és örömmel konstatáltuk, hogy a folyamatos rugdosás, taposás és boxolás nem annak a jele, hogy rosszul érezné bent magát. Mindezt a 4D ultrahang csodájának köszönhetjük.

Amikor először hallottam erről nem hittem, hogy ez ilyen mély benyomást fog tenni rám. Rékussal voltam várandós, amikor édesapám – aki nőgyógyász - ajánlotta ezt a lehetőséget. Hihetetlen élmény volt látni a pocakomban növő kicsi babát, ahogy ásít, pislog, grimaszokat vág. Egy óra hosszú videó-élmény a még meg sem született babáról. Már csak egy kérdés volt, hogy hasonlítani fog-e a videón látott picike a megszületett babához. És legnagyobb megdöbbenésemre pontosan ugyanolyan újszülött kisbabát foghattam a karjaimban, akit pár héttel korábban az ultrahangon láttam. Ez a 4D ultrahang segített elképzelnem, hogy ki is fog érkezni a családunkba és így még izgalmasabbá vált a babavárás.

Ezek után egyértelmű volt, hogy a pici fiúnkról is készül majd 4D ultrahangos felvétel. (Ami egyébként azért 4D, mert térben és időben élethű képet láthatunk mozizás közben.) Nagyon vicces volt, hogy amikor a szonográfus hölgy megkérdezte, hogy szerintünk kire hasonlít a baba, a férjemmel egyszerre vágtuk rá, hogy Rékusra… :-) Szerintetek?

Sajnos a Rékusról készült kép nem olyan éles, mivel folyamatosan a méhlepényem mögé bújt, ami megnehezítette a fotózkodást. Most már nem ilyen szégyenlős a kis tündérke. :-)

Lassan befejeződik az átalakítás nálunk és bárki megfordul nálunk, falazni, festeni, csempézni vagy vizet szerelni, azzal Rékus 5 percen belül a legnagyobb barátságban van. Folyamatosan lába alatt van és azt kérdezi, hogy „XY bácsi micsinyál?”. Egyszerűen nem lehet neki ellenállni…

Most, hogy készen van a kis pocaklakónk szobája – akinek a nevét még mindig nem sikerült kitalálnunk :-( – elkezdtem tervezgetni a berendezését.
Már meséltem, hogy az alapszín a kék lesz, mivel a férjem régi szőnyege a kiinduló pont. És rátaláltam egy gyönyörű kék-fehér kombinációjú, hajó mintás kiságyra és pelenkázó-komódra a Babaszafariban, amit már bent is látok a szobában lelki szemeimmel. És jó lenne valami fali dekoráció is, tapéta, bordűr, ilyesmi, ami feltehetné az „i”-re a pontot. Teljesen be vagyok sózva már…. jövő héten csak ezzel fogok foglalkozni. :-)

Következő írásomban beszámolok a horvátországi nyaralásunkról is, amiről épp csak, hogy hazaértünk.

Hamarosan jövök.

Addig is várom kérdéseiteket, történeteiteket!

Puszi!
Vanda

Túléltük a kánikula első hullámát, most érkezik a következő.
Túlélésünk titka a víz és az árnyék volt. Nekem duplán kellett harcolnom ellene, egyszer Rékus, másodszor a kis pocaklakóm megóvása érdekében. A kertben felfújtuk a kismedencét, feltöltöttük vízzel, vártunk, amíg a nap egy kicsit felmelegítette a vizet és irány a pancsolás… Amint a mellékelt kép is mutatja, Rékus nagyon élvezte a hűsítő fürdőt.

A teljesség érdekében azért elmondanám, hogy kisgyerekeknél a biztonságos fürdőzés elengedhetetlen. Nem csak a nap káros sugarai elleni védelemre kell gondolni –sapka, naptej, mérsékelt „napozási idő” -, de akár kerti medencéről, akár strandról legyen szó, a gyereket folyamatosan felügyelni kell.

A kisgyerekek hajlamosak megfeledkezni magukról és ész nélkül rohangálni a medencében, ami csúszásveszélyes és könnyen elmerülhetnek. Ilyenkor annyira megijedhetnek, hogy nem tudnak a felszínre jönni és akár komoly következményei is lehetnek ennek.
Nagyon pici babáknál nem is kell, hogy szaladgáljanak a medencében, elég, ha csak elvesztik az egyensúlyukat – ami lássuk be, elég gyakran bekövetkezik – és máris kész a baj. Manapság már speciális babamedencék kaphatók, Rékus is abban fürdött még tavaly, amit szerintem érdemes beszerezni. A kisbabánk kacagása és öröme megéri ezt a kis befektetést. És ráadásul mi jövőre újrahasznosíthatjuk a babamedencénket. ;-)

Egyébként nem csak otthon pancsoltunk, hanem strandoltunk is egy nagyot. Mi jobban szeretjük a természetes vizeket, így voltunk a Kopaszi gátnál – ahol egyébként tilos fürdeni, így csak a parton ment a homokvárépítés - és a dorogi tóhoz autóztunk el fürdőzni. Ez utóbbi helyre dimbes-dombos tájon keresztül vezet az út és a rajongók felkereshetik az eredeti Üvegtigris büfét is. Akinek van kisgyereke már nagyon jól tudja, hogy muszáj minden nap kimozdulni, és változatos programokat szervezni, ha nem akarjuk, hogy a gyerek otthon csak nyűglődjön.

Mi Rékust egészen pici kora óta, minden nap visszük a szabad levegőre, talán csak 1-2 nap maradt ki egy kis takonykór miatt. És Kismamák figyelem: a napi 1-2 órás sétánál jobb és több fogyókúra nem is kell szülés után, a szoptatási idő alatt.

A diétáról jut eszembe, feleslegesen izgultam a terheléses vércukor vizsgálat miatt. Hála Istennek mindent rendben találtak nálam, nincs szükség diétára! Éljen!!!

Szívesen várom a Ti beszámolótokat is arról, hogy miként viselitek el várandósan vagy kisgyerekkel ezeket a forró napokat.

Kellemes időtöltést kívánok nektek a hétvégére!

Puszi! Vanda

Lehet, hogy egy picit korai még, de én már elkezdtem szortírozni a babaruhákat.
Szebbnél szebb darabok kerültek a kezembe, mind nagyon szép állapotban van. Ez mind derűre ad okot.
De… ennyi Hello Kitty-t, rózsaszín elefántot, csipkét és tüllt egy rakáson még nem láttam. Több zsáknyi babaruhánk van, de alig egy pár ruhát fogok tudni „újrahasznosítani”. Egy kisfiúra azért mégsem adhatok púderrózsaszín rugdalózót, vagy hófehér, ezüstcsillagos kezeslábast. Még szerencse, hogy a családban akadnak még vállalkozó kedvű személyek, így azért semmi sem fog kárba veszni.

És már tervezgetem az új babaszobát is. A kiindulópont a férjem régi gyerekszobájából származó sötétkék szőnyeg. Szükségünk lesz kiságyra – hiszen Rékus még rácsoságyban alszik, így azt még nem fogjuk tudni használni -, pelenkázóra, egy ruhásszekrényre és mindenféle dekorációra. A sötétkékből kiindulva gondoltam, hogy lehetne egy galaktikus űrszobája a picinek, de az inkább egy 5-6 éves gyereknek lenne buli, egy újszülött még mást igényel.

Azt hallottam, hogy minél több szín és forma veszi körül, annál gyorsabban fejlődik; az agya a vizuális ingerek miatt, az izomzata és a mozgása pedig azért, mert a tárgyak arra ösztönzik, hogy utánuk nyúljon, később forduljon. Ezért az már biztos, hogy ezt a kis picikét meg fogom örvendeztetni egy ágyra szerelhető, forgó-zenélő játékkal.

Persze előbb még be kellene fejeznünk a szobát… Még hiányzik az egyik fal, hiányzik a festés, tapétázás, nincs padló, nincs ajtó… :S Egyelőre teljesen nyugodt vagyok, hiszen a terhességemből még hátra van a fele, de azért jó lenne már elégedetten végignézni a jól végzett munkán.

Azért sokkoló, hogy már túl vagyok a terhesség felén. Amikor Rékussal voltam várandós, ez az időpont nagyon-nagyon soká jött el, legalábbis én úgy éreztem. És akkor azt gondoltam, hogy ez egy hihetetlen nagy pillanat, és mindenkinek büszkén hirdettem: „Már félidős vagyok!”. Most szinte egy pillantás alatt eljutottam ide, mint a mesében, amikor összecsapja a főhős a varázscsizmájának sarkát és hipp-hopp ott terem, ahová csak kívánja.

Amikor az embernek már van egy gyermeke, az időszámítás teljesen megváltozik. A saját magunkra fordítható idő a minimálisra csökken, de így még értékesebbé válik. Minden a gyerek körül forog és szerintem, ha az ember nem kap külső segítséget, akkor el is vész ebben. Rékust – hál’ Istennek - hihetetlen segítőkész nagyszülőkkel áldotta meg az ég, és ez nekem nagy segítség.
Habár csak ritkán és csak pár órára, de rendszeresen kibújhatok az anyuka bőrből és elmehetek a férjemmel egyet vacsorázni, mozizni vagy hébe-hóba a barátokkal táncolni. Ezekre nagy szükség van. Hiszen a baba akkor boldog, ha a mama is az. És a boldogság egyik kulcsa a kikapcsolódás, a minőségi pihenés.

Szóval mindenkit csak buzdítani tudok arra, hogy a baba egész pici korától kezdve szánjon magára időt. Tudom, hogy eleinte ez csak egy pár perc lehet, de így segítünk a babának is megszokni, hogy mások is vigyáznak rá néha, és a mamán kívül is van élet. És ez segít majd a bölcsibe/oviba történő beszoktatásnál is. Nekem is így lehet időm arra, hogy a pocakomban lévő picurkának ruhákat szortírozzak, vagy a szobájának berendezését tervezgessem. És engem ez boldoggá tesz!

Szép napot és jó tervezgetést kívánok mindenkinek!

Puszi! Vanda

KISFIÚÚÚÚ!!!
Az ultrahangos vizsgálaton először fel sem fogtam… A doki mondta, hogy ott vannak a kezei, a lábai és még valami… na, mi? Kukija van a pici szentemnek!

Amikor kisétáltam a kórházból és elkezdtem telefonon hívogatni a férjem, a nagyszülőket és a barátokat – akik mind majd kiugrottak a bőrükből a boldogságtól -, akkor kezdett bennem tudatosodni, hogy kisfiúnk lesz. És azóta határtalanul boldog vagyok!

Most már értem, hogy miért volt az a hetekig tartó hányinger és szűnni nem akaró fejfájás az elmúlt pár hónapban. Egy ízig-vérig pasi növekszik a pocakomban! Élni nem lehet nélkülük, de az életet nem könnyítik meg. 

Most sajnos Rékus sem könnyíti meg a napjaimat. Végre itt lett volna 4 napsütéses napom, pihenés a szüleimmel a Tiszánál, napozás, grillezés, de nem. Kiscicám eleinte hajnalban kelt, aztán napközben sem nagyon akart aludni, majd az orra folyt megállás nélkül. De ez semmi. Tegnap este, mikor már készülődtem az ágyba, arra lettem figyelmes, hogy Rékus kruppos köhögő rohamot kapott. Gyorsan kikaptam az ágyból, ráterítettem egy pokrócot és az éjszaka közepén kiszaladtam vele a teraszra, a hűvös levegőre. Kicsit jobban lett, de egyértelmű volt, hogy itt gyógyszeres kezelésre lesz szükség. Nekem szerencsére az édesanyám is orvos, aki gyorsan elkocsikázott az első ügyeletes patikába, ahol az orvos igazolványa felmutatásával, recept nélkül megkaptuk a szükséges kúpot. Rékus a kúp hatására végig aludta az éjszakát és ma - hála Istennek - már egy kis biciklizés is belefért a programba két orrfújás között.

De azóta is sokszor eszembe jutott, hogy milyen bonyolult rendszerben is élünk. Ha az anyukám történetesen nem orvos, akkor fogalmam sincs, hogy távol az otthonunktól, munkaszüneti nap előtti éjszaka hogyan szereztünk volna gyógyszert. Ügyeletes orvost találni, oda elrángatni a gyereket, sorban állni, onnan a patikába menni és aztán haza… mindezt 18 hetes terhesen. Remélem, hogy nektek nem kellett ezt még sosem átélnetek, vagy igen? De egy tapasztalattal ismét gazdagabb lettem. Innentől kezdve egy tapodtat sem mozdulok a „csodakúp” nélkül.

Remélem, hogy ma éjszaka végre kialszom magam és a kis fütyisnek is nyugodt lehet az éjszakája!  
Jó éjt mindenkinek! És kitartást anyukák, a gyerekek gyorsan meggyógyulnak! ;)

Vanda

Sziasztok Kismamák és leendő Kismamák!

Vanda vagyok, egy másfél éves kislány, Rékus anyukája. Első gyermekünk születése előtt ügyvédként praktizáltam, életem a férjemről, munkáról és a barátokkal együtt töltött szabad órákról szólt.           
Munkámból is adódóan mindig napra kész típus voltam, így kissé ijesztő volt számomra a várandósággal együtt járó ismeretlen.

Természetesen nagy jelentőséggel bírt számomra az orvosom és a védőnőm segítsége - ráadásul édesapám 35 éve szülész, nőgyógyász praxisával állt teljes vállszélességgel mellettem.

Kisbabám növekedésével együtt a saját bőrömön szereztem új tapasztalatokat, de mindig szívesen hallgattam más anyukák beszámolóit saját terhességükről, legyenek akár már nagymamák vagy velem épp egyidős terhesek.

Azon felbuzdulva, hogy pici családommal együtt újra a gyermekáldás örömei elé nézünk, úgy döntöttem, hogy megosztom Veletek a mostani várandósságom örömteli és kevésbé örömteli pillanatait is.

Azt remélve, hogy ezzel hozzá tudok majd járulni a Ti ismereteitek bővítéséhez, vagy egyszerűen csak pár percnyi kikapcsolódást tudok nyújtani a zsúfolt mindennapokban.

Kérlek Titeket, írjatok, ha bármi észrevételetek, kérdésetek van, vessetek fel témákat, amikről szívesen beszélgetnétek!

Élvezzétek a várandósság minden pillanatát, ez az időszak Rólad/Rólatok szól!!!

Üdvözlet Mindenkinek!

                                                  Vanda

Sziasztok!

Tegnap, a  17 hetes kis pocaklakóm  először megmozdult a hasamban. Már el is felejtettem, hogy milyen csodálatos érzés az, amikor először érzi meg az ember a benne növekvő pici életet.                        

Ez semmihez sem fogható! Olyan érzés, mintha egy kis delfin úszkálna benned, aki néha nekiütközi a medence falának. Mások a pillangó szárnyainak lágy érintéséhez szokták hasonlítani ezt, de szerintem ennél sokkal erősebb, intenzívebb érzésről van szó.

És ha már izgalom, akkor abból sosincs hiány. A hét végén megyek ultrahangra és akkor végre megtudom, hogy kisfiúnk vagy kislányunk fog születni. Annyira várom!!! Én személy szerint tűkön ülök! Végre már lesz valami értelme is az utóneveken gondolkozni, vagy épp vitázni a férjemmel.

Az ultrahangos vizsgálatot persze azért is várom már úgy, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy a picikém mekkorát fejlődött 12 hetes kora óta. Akkor az ülőmagassága (CRL) 6,51 cm volt, mostanra akár kétszer akkora is lehet. Bár nem tudom, miért csodálkozom annyira… ciki ide-oda most is kigombolt nadrágban ülök a gép előtt. Már akkora a pocakom, hogy minden ruhám szorít. Azt hiszem a következő programom egy kismamanadrág vásárlása lesz. 

Előző terhességemből is okulva azonban mindenkinek azt javaslom, hogy ne költsön túl sokat kismamaruhák vásárlására. Azok általában nem olyan divatosak, vagy ha igen, akkor meg csillagászati áron árulják őket. Inkább vásárolj 1-2 számmal nagyobb felsőket, kardigánokat, amiket a terhesség végén odaajándékozhatsz a bővebb ruhákat kedvelő barátnőidnek, rokonaidnak, de jó szolgálatot tesznek még majd a szülés utáni első hónapokban is, amíg a plusz kilók le nem olvadnak.

Vanda