Ha egy szóval szeretném összefoglalni az elmúlt egy hónap eseményeit, akkor csak annyit írnék, hogy „Huh”. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azért nagyon reménykedtem benne. :-)
Nem is olyan egyszerű összehangolni egy 2 éves és egy újszülött programjait. Mert a jó öreg Murphy örökérvényű törvénye szerint mindkét gyerkőc egyszerre éhes, egyszerre kakil be és egyszerre igényli – jobban mondva követeli - anyuci figyelmét. Jó pár napba beletelt, mire rájöttem, hogy egy módon tudom épp pszichével megúszni: ha lazábban veszem a dolgokat. Nem tudok kettészakadni, így az a gyerek élvez prioritást, amelyik hamarabb jelzi a problémáját, és megpróbálom azt teljes odaadással és figyelemmel megoldani. Vagyis próbálok nem jobbra-balra kapkodni. És jelentem, hogy ezt egyre ügyesebben teljesítem!
Az éjszakák egyelőre elég kevés alvással telnek, habár Miki csak „egyszer” ébred fel szopizni. Az egyszer-t azért tettem idézőjelbe, mert a szakemberek véleménye szerint kel fel egyszer. Az én véleményem szerint a hajnali 5-fél6 közötti ébredés igenis még az éjszakához tartozik. És Rékuska mostanában átszokott a 6-fél7 közötti ébredésre, így számomra az alvásnak kb. 5 órakor vége is szakad. A karikák így egyre mélyebbek a szemem alatt… :-( Nem is értem, hogy miként bírják egyes anyukák, akiknek a babájuk óránként ébred… esetleg állva is tudnak aludni.
Egyébként meg kell jegyeznem, hogy hihetetlen szerencsés vagyok, mert a Jó Isten a legtündéribb gyerekekkel áldott meg. Számomra például ismeretlen a testvéri féltékenység (és ezt most lekopogom). Rékus az első pillanattól kezdve óriási szeretettel fordult a kis öccséhez. Ha meglátja Mikit, azonnal szalad hozzá, játszik vele, puszilgatja, énekel neki, dédelgeti. Pedig annyit olvastam arról, hogy Réka miként sérül a legkevésbé a kistestvér érkezése miatt, és hogy mit, hogyan kell csinálnom, de ezekből a praktikákból semmit nem kellett hasznosítanom. Persze Miki a napjai nagy részét alvással tölti, így nem is zavarja Rékát a megszokott kis életében, hacsak nem úgy, hogy én most nem tudok annyi időt vele foglalkozni, mint eddig. De a kieső időt próbáljuk a család többi tagjának figyelmével kipótolni, így Rékusnak gyorsabban telik az idő és kevésbé tűnik fel neki a hiányom.
Azért hozzáteszem, nem könnyíti meg a helyzetünket az sem, hogy Rékus belelépett a hisztis gyerekkorba. Meggyőződése, hogy mindenhez ért, mindent jobban tud, és komolyan feszegeti a határokat. Nem akarja megenni az elé tett ételt, nem akarja, hogy tisztába tegyem, nem akar felöltözni, nem akarja, hogy a haját copfba kössem, nem akar fürödni menni és lefeküdni. A felsorolásnak persze nincs se vége, se hossza. Böngészgettem a neten, hogy mit is tehetnék a hiszti rohamok ellen, de egyelőre még nem kaptam meg a választ. Jellemzően azt javasolják, hogy ne vegyük figyelembe a követelőzést, hanem következetesen ragaszkodjunk az eredeti elképzelésünkhöz, illetve a gyerek megnyugtatását, ölelgetését javasolják. Nem tudom, miként érhetném el azzal, hogy ölelgetem Rékát, hogy megegye a zöldséget… :-) Most persze csak vicceltem. A következetesség ötlete nagyon közel áll hozzám és próbálom is tartani magam hozzá, de elég idegesítő tud lenni, hogy a következetességemre visítás és sírás a válasz. Főként akkor, ha a Miki éppen alszik.
Ha valakinek van valamilyen hasznos ötlete, amivel a hisztirohamokat meg tudnám fékezni, írjon nekem! Várok minden felvetést!
Puszi!
Vanda
