BUÉK!!! Hihetetlen, hogy hogy repül az idő két gyerek mellett… Már 2013-at írunk, Miki lassan három és fél hónapos, Rékus igazi nagylány és én is vénültem jó pár évet az elmúlt hónapok megpróbáltatásai miatt.
Nem szeretnék senkit sem elrettenteni egy második gyermek vállalásától, de ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek először gondolnánk. Félreértés ne essék, nem a kisebb baba okozza a nehézségeket, hanem a nagyobb, akinek – egyáltalán nem meglepő módon – sokkal nagyobb változást hoz a kistestvér, mint amire fel lehetne készíteni őt. Érthető módon nem érti, hogy miért nem kap annyi figyelmet, mint korábban. Ezért megtesz mindent (sírás mindenért, hiszti), hogy a figyelmünket ráfordítsuk.
Én úgy gondoltam, hogy Réka semmilyen változást nem fog érezni a kistesó érkezésével, hiszen a pici úgyis „csak” eszik-alszik, így ugyanannyi időm marad Rékára, mint korábban. De rosszul emlékeztem.
A pici csak az első pár hétben eszik-alszik, utána egyre többet van ébren, igényli a figyelmet, a társaságot, és ezt úgy adja tudtunkra, hogy sírdogál.
A nagyobb gyerek pillanatok alatt rájön, hogy ha figyelmet akar magának, akkor neki is sírnia kell, vissza kell mennie pici baba-üzemmódba. Nálunk erre még rájön az is, hogy Réka nagyon öntudatos, így mindig jobban tudja, hogy minek is kellene történnie. Sőt, mindegy, hogy mit javasolunk neki vagy kérünk tőle, mindenre az első szava az, hogy „Nem”. Ha kakaóscsigát (a kedvencét) kínálom reggelire, akkor is először rávágja, hogy nem szereti, és csak később kap észbe, hogy hűűű de finom is az.
Ez még így talán nem is tűnik annyira durvának, de ha elmondom, hogy az esti lefekvés most már kb. másfél órás elfoglaltság, illetve, hogy Réka miatt éjszakánként 3-4 alkalommal kell felkelni, mert folyton a mi ágyunkba szeretne bebújni, talán már kezdi mindenki érteni, hogy miért állítom, hogy igencsak megviselt vagyok.
Persze nem akarok én panaszkodni, hiszen mindezeken túl, hihetetlen boldogságot nyújtanak a gyerekek.
Réka most először találkozott a Mikulással. Nem állítom, hogy nem félt tőle, de azért mikor kiderült, hogy a Mikulás csomagjában csoki és mindenféle ajándék is lapul, azonnal megkedvelte őt, sőt megállapította, hogy a Mikulás „cuki”. Annyira édes volt, amilyen izgalommal nyitotta ki a csomagokat, alig bírtuk leállítani, hogy csak azokat a csokikat csomagolja ki, amiket valóban meg is eszik.
A Karácsonyra már előre treníroztuk a gyereket. A kellemes része az volt, amikor a gyerek-istentiszteleten Rékus karácsonyi dalokat tanult és elmesélték neki, hogy a Karácsony ünnepe az ajándékokon túl miről is szól. A kellemetlenebb része az volt, mikor jó öreg szüleinktől tanultak szerint, mi is azzal fenyegettük a gyereket, hogy ha nem lesz jó kislány, akkor a Jézuska nem hoz majd semmilyen ajándékot. Most egy pszichiáter biztos megmondaná, hogy a gyereket sose zsaroljuk, mert abból csak rossz sülhet ki. Én speciel nem érzem magam lelki sérültnek amiatt, hogy a szüleim ezzel próbáltak meg ráncba szedni.
Karácsony napján ott feszítettünk a templomban, mint büszke szülők, mikor Rékus az ovisokkal együtt fellépett a karácsonyi műsorban. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fellépés abból állt, hogy az apukája kezét fogva és a másik kezén a pici ujját szopva, hallgatta a többi gyerek éneklését. De sebaj, már az is nagy dolog, hogy kimert állni a gyülekezet elé. Otthon már annál inkább fújta a karácsonyfa előtt a „Kiskarácsonyt”.
Én úgy érzem, hogy ez volt az első olyan Karácsonyunk, amikor Rékus igazán örült a fának és izgalommal bontogatta az ajándékokat. És annyira édes volt, hogy azonnal el is kezdett velük játszani, így egy-két apróság kibontása Szentestéről átcsúszott Karácsony első napjára. Miki viszont a karácsonyi ünneplés nagy részét átaludta. De hát végülis neki pontosan ez volt a feladata.
A Szilveszter esténk úgy telt, mint bármely más éjszakánk, azzal a kivétellel, hogy este fél 6-tól már beindult a petárda-, tűzijáték áradat, így Rékust még annál is nehezebb volt lefektetni, mint normál esetben. Szegénykém úgy félt a sok durrogtatástól, hogy folyton kiszaladgált a szobájából. Mikinek viszont meg sem kottyant a nagy partizás, így legalább miatta nem kellett izgulnom egy pillanatig sem.
A baráti körünkből egyébként sokan nógattak azzal, hogy ne szottyadjak otthon, hanem inkább menjek velük bulizni a szilveszteri partiba, de bevallom, hogy én idén egyáltalán nem vágytam semmilyen bulizásra. Egyrészt nem lett volna szívem otthagyni a két kisgyereket, főként Mikit, hiszen annyira pici még. Másrészt viszont praktikus okokból sem akartam hajnalig dajdajozni a barátokkal, hiszen egyik gyereket sem hatotta volna meg az, hogy „bocsi, de most hagyjatok aludni, mert előző este buliztam”. Majd jövőre…..
Ha bárkinek bármilyen praktikus tanácsa van a nagyobb gyerek lelkének megnyugtatása terén, vagy egyszerűen csak vicces vagy tanulságos története van, az mesélje el, nagyon kíváncsian várom!
Puszi Nektek!
Vanda
