2012. szeptember 27-én gyönyörű napsütéses napra ébredtünk Rékával. Előkotortuk nyári ruháinkat és a szabadban töltöttük az egész délelőttöt. A szülés minden előjelének hiánya miatt magamban már napokkal korábban belenyugodtam, hogy pici fiúnk, Miklós – akinek nevében nagy kín-keservvel bírtunk a férjemmel megegyezni – nem szeptemberi, hanem októberi baba lesz.
Rékussal megebédeltünk és mindketten álomra hajtottuk fejünket. Aztán délután 3-kor erős alhasi fájdalomra ébredtem. Nem értettem, hogy mi történik. Nyolc perc múlva újra éreztem azt az intenzív fájdalmat, és ha lehet, akkor még erősebben. Ekkor elkezdtem gyanakodni, hogy itt valami nagyon készül. A fájások egyre gyakoribbak és egyre továbbtartóak lettek, így négy órakor felhívtam a nőgyógyász édesapámat, hogy nem akarok nagyon butának mutatkozni az orvosom előtt, így inkább csak őt kérdezném meg, hogy „lehet, hogy szülök?”. Még a telefonon keresztül is éreztem azt az izgalommal teli, boldog mosolyt, ami átfutott apukám arcán. Ez felért egy „igen”-nel.
Öt órakor már a szülőszobán feküdtem és ott csipogott mellettem a CTG, egészséges szívhangot és gyakori, erős összehúzódásokat mutatva. De én már tudtam, hogy hiába a gyakori és erős fájdalom, én sajnos természetes módon nem fogom tudni megszülni Mikit. Amikor Rékust szültem, sokáig próbáltam kinyomni őt, mire egyértelművé vált, hogy nem fog menni. Császármetszésre került sor, mivel nem akart Réka feje beleilleszkedni a szülőcsatornába. A műtét közben kiderült, hogy gyenge a méhizomzatom és vékony a méhfalam, emiatt nem tudtam természetes úton világra hozni Rékust. Ez most sem volt másként. Viszont az orvosom azt mondta, hogy sajnos meg kell engem is és a pici fiúcskát is szenvedtetni egy picit, hogy a baba fel tudjon készülni a világrajövetelre. Így csak fél7-kor mentem be a műtőbe, de a saját lábamon, kb. 1 perces fájásokkal. Nem mondanám, hogy az volt életem legkomfortosabb pár perce.
A műtét során mindenki nagyon kedves volt velem. Folyamatosan mondták, hogy éppen mi történik velem. De egy percig sem volt félelmetes. Épp ellenkezőleg, hihetetlen izgalmas volt. Amikor pedig Miki felsírt, a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Odahozták nekem és elámultam a gyönyörűségétől. Sajnos hamar elvitték tőlem, mivel nekem még össze kellett varrni a hasamat és kaptam egy kis altatót is műtét után, mert a spinális érzéstelenítés miatt erősen remegni kezdtem. Nem kell megijedni, ez teljesen természetes „mellékhatása” az ilyen érzéstelenítésnek, Rékus születése után is így volt.
Két órával a műtét után hozták Mikit újra hozzám, akkor már mohón elkezdett szopizni. Nagyon életrevaló kisfiú volt már akkor is, amit azóta nap, mint nap bizonyít. A műtét után egyébként órákig mozdulni sem tudtam, az éjszakai alvás is elég nehézkesen ment, de az egész semmi sem volt a másnapi felkeléshez képest. Olyan fájdalmaim voltak, hogy muszáj volt fájdalomcsillapítókat kérnem és mozogni is csak úgy tudtam, hogy az egyik kedves, segítőkész ápolónőre támaszkodtam. Ő vitt ki a mosdóba, zuhanyozott le engem, öltöztetett fel. Egyszóval az alapvető higiéniás szükségleteimet sem lettem volna képes elvégezni nélküle. Ez nagyon váratlanul ért, mivel Réka születése után másnap már hetykén jártam-keltem a kórházban. Ezt vártam most is, de utólag mindenki a világ legnagyobb természetességével közölte velem, hogy a második császár mindig jobban fáj. Jaaaaa, köszi. Persze ha előbb szólnak, akkor sem tudtam volna erre felkészülni, de akkor is….
Ma már itthon vagyunk és próbáljuk kialakítani mindennapjainkat, de erről részletesebben majd a következő bejegyzésemben.
Addig is kitartást minden várandós kismamának, nemsokár eljön a nagy nap és Ti is megtapasztalhatjátok, hogy a születés és a pici babátok az élet legnagyobb csodája!
Sok puszi!
Vanda
